Clace fanfiction 1.fejezet

A Pandemonium Klub

Jace Wayland vagyok. 17 éves. Árnyvadász. Minden legalább egy kicsit is ízléses lány álma. Zongorázok, több különböző nyelven beszélek anyanyelvi szinten, mondhatni hogy egész művelt vagyok a magam módján. Viszont árva. Az anyámat a születésemkor elveszítettem, így hát az apám kezdett felnevelni engem ebbe a komor világba. 10 éves koromban az apámat meggyilkolták. De(!) legalább elképesztően dögös és tehetséges vagyok. Ironikus, mi?

Ez az amit az embereknek megmutatok magamból. Csak semmi érzelem. Még a nevelőcsaládomnak se mutatom ki igazán az érzelmeimet. Nem az ő hibájuk, én ilyen vagyok, így kell engem elfogadni. Ők próbálják elfeledtetni velem a múltamat, de hát azt még sem könnyen felejti el az ember fia, ha a saját apját a szeme láttára ölik meg. Azóta arra adtam fel az életemet, hogy az összes szerencsétlen démont megölöm, aki csak a szemem elé mer kerülni. Pluszba a mondénokat is meg kell védenünk a nem emberi világtól (a mi világunktól, ami kicsit sem az a leányálom, mint az ő tudatlan világuk). Arra esküdtem fel hű árnyvadász révén, hogy bármiféle veszélytől megvédem az én fajtámat és a mondénokat is. Az én generációmban, minden szerénység nélkül kifejezhetem, én vagyok a legkiemelkedőbb tehetség. Mondjuk azt is meg kell említenem, hogy azért nem is vagyunk olyan sokan mint a mondének, mivel közéjük vagyunk beépülve, csak más szokásokat ápolunk, mások a hagyományaink. A nevelőcsaládommal a New York-i intézetben élünk, habár mindannyian idrisiek vagyunk. Az intézetet Hodge vezeti Maryse és Robert segítségével( akik a nevelőanyám és apám). Nekik van három gyermekük; Alec (Alexander) a legidősebb, és egyben az én parabatai-m is; Izzy (Isabelle) az egyedüli lány, a középső; és Max, aki 10 éves, szemüveges, és egyszerűen imád olvasni. Szeretem őket, de nekem akkor is csak a második, nevelőcsaládod fogják jelenteni.

A két idősebb mostohatestvéremmel el kell mennünk a szokásos démonölő körútra, ha fogalmazhatok így. A mai napra úgy döntöttünk, hogy a Pandemoniumba megyünk el, mivel itt már egész régen voltunk, és akkor több démonba botlottunk. Plusz több pletykát hallottunk Valentine Morgernsternnel kapcsolatosan is, hogy itt van a városban. Ezek az infók alapján érdemes volt ellátogatnunk a klubba, és most így visszatekintve nagyon jó , hogy elmentünk. A hátsó ajtón át beszöktünk az őrült,bulizó mondénok közé. Nem volt nehéz dolgunk, csak egy kis rúna itt, és egy kis rúna ott és máris bent voltunk New York egyik leghíresebb és egyben legmenőbb helyén is. Az klub ugyanazokat az érzelmeket váltotta ki belőlem, mint általában ha itt járunk: unalmat, démongyilkolászásra  való hajlamom felerősödését, és egy csipetnyi kíváncsiságot is. A terv ugyanaz, mint ami minden alkalommal elő szokott jönni. Izzy becsalogatja az emberbőrbe bújt démonokat egy eldugott szertár-szerűségbe, amit azért tud megtenni, mert tényleg kiemelkedően csinos egy egyéniség még az én szememmel nézve is, bár nem az esetem. Miután becsalogatta a horogra akadt démont mi is színre lépünk Aleckel és egyszerűen megtudjuk tőle amit akarunk, majd megöljük az áldozatunkat. Ma este már legalább hatot becserkésztünk, mikor Izzy azzal jött, hogy szemet vetett egy kék hajú emberdémonra. Én benne voltam a buliban , mondván kell egy kis változatosság is, meg aztán ő is terjesztette a pletykákat. Isabelle elkezdte becserkészni a démont, és még ha valaki észre is vette volna őt a nagy tömegben, és a hangos zene miatt, úgyis csak a szokásos szobára menő dologra gondolhatnak. Úgy öt méter távolságból mi is elkezdtük őket követni, és belopóztunk mögöttük a nagynak éppen nem nevezhető szertárba(mondjuk a célnak éppen megfelelt ez a szobácska).És akkor Izzy elkezdte a már unalmas forgatókönyv szerinti szerepünket.

"Hogy hívnak?" kérdezte a démon, még Izzy szépségének varázsa alatt állva.

"Isabelle." Izzy még most is kacérkodott vele. Be kell vallani jól csinálta a rá osztott munkáját.

"Szép név." A démon már be is fejezte volna a maga részéről az udvariaskodást. Gyorsan megindult Izzy felé, mint aki most akarja becserkészni a ma esti zsákmányát. Ha! Ha tudná, hogy ma este nem a csinos lányra osztották ki a zsákmány szerepét, hanem pontosan, hogy rá. Ahogy közelebb érve meglátta Isabelle csuklóján a rúnákat földbe gyökerezett a lába. Mondjuk nem csodálkozom rajta, mivel pár másodperc alatt átsuhanhatott a fején, hogy most pontosan ki is a ma esti áldozat?! Úgy bizony démonocskám, bizony, hogy te vagy az! Amíg a démon nem kicsit ledöbbent, addig Izzy sem tétlenkedett. Szélsebesen előhúzta az aranykorbácsát, ami a legkedvesebb fegyvere volt(nem állnék ki vele szembe fegyver nélkül, ha az az izé nála van, az tuti), és lesújtott vele. A démon bokája köré láncolódott a fegyver és egy könnyed rántás kíséretével simán a földre húzta az áldozatunkat. Ezeken a jeleneteken általában jókat szoktunk derülni, mert egy kicsit viccesen néz ki, mikor egy törékenynek látszó lány, minden erőfeszítés nélkül a földre csapja az áldozatait. Mivel már a démon felismerte a csapdába ejtőjét, így mi is nyugodt szívvel elősétálhatunk a rejtekhelyünkről. Ilyenkor nem szoktam elsiettetni a dolgokat, mondván minél jobban felidegesítette magát az áldozat, én  személy szerint annál jobban élvezhetem az egész helyzetet iróniáját, hiszen nem pont ő akarta a húgomat lépre csalni? Jaj, dehogynem!

"A tietek srácok" kiáltott oda nekünk Iz. Mi odamentünk a démonhoz és először is egy betonoszlopnak löktük, majd odakötöttük , nehogy már le akarjon lépni a mi kis összejövetelünkről.! Megkerültem az oszlopot, hogy szembe kerülhessek vele, leguggoltam elé, és egy egyszerű kérdést szegeztem neki.

"Szóval" kezdtem "vannak veled többen is?" Mire teljesen értetlennek szánt képpel nézett rám:

"Többen?" Tudakolta színlelt megdöbbenéssel a hangjában. Még jó, hogy én már nem dőlök be ilyen kis trükköknek.

"Na ne akarjál engem teljesen idiótának nézni!" Ez a kis rohadék azt hiszi, hogy csak úgy szórakozhat velünk? "Tudod jól, hogy mi vagyok." Éppen tettem még volna egy szarkasztikus megjegyzést is, amihez (lássuk be) nagyon jól értek, mikor mintha valami zajfélét hallottam volna a raktár koromsötét bejárata felől. De hisz az lehetetlen, ezt te is nagyon jól tudod Wayland! -gondoltam. Már nem is érdekelt a dolog, annál inkább az alakváltó démonunk.

"Árnyvadász..." úgy köpte ki a szót a démon, mintha megégette volna a nyelvét mialatt kiejtette. Egy félelmetes vigyor terült szét az arcomon. Az Angyalra, milyen ironikus is az élet!- ezzel a gondolattal akartam a démon testébe döfni a szeráfpengémet, mikor egy gyenge, de bátor hang kiáltott fel nem túl messze a hátam mögül. Megpördültem a sarkamon a tengelyem körül és a döbbenetemben még a szeráfpengémet is elejtettem. De azon döbbentem meg a legjobban, hogy valaki (egy mondén) keresztezi az utamat, hanem annál inkább azon, hogy ki az a valaki. Mert, hogy én ezt az illetőt nagyon is ismertem. Egy pillanat töredékéig csodálkozással keveredő bámulattal, netán csodálattal(?) néztem rá a mondén lányra az álmaimból. Igen, ugyanis ő volt az a lány akiről már egy ideje szokásommá vált álmodni, hogy ő csak egy hétköznapi ember, mégis lát minket.!! Most a skarlátvörös haja az arcába hullott, ahogy egy kissé előre hajtott a fejét. Nagy, ragyogó zöld szemeit rám szegezte. Ha nem láttam volna már ezt az arcot az álmaimban, és gondolataimban már legalább ezerszer, biztos, hogy az én legnagyobb meglepetésemre döbbenten, az is lehet, hogy tátott szájjal bámultam volna le rá. Ugyanis ez a kis, madárcsontozatú vörös ciklon egyszerűen gyönyörű volt. Ami a legjobban tetszett benne az a természetesség volt, meg az, hogy ő maga nem is tudott róla, hogy mennyire elbűvölő. A hatalmas, zöld tekintetében látszott az értelem, az ártatlanság, gyöngédség, de egyaránt a bátorság, a félelmet nem ismerő jóakarat is. Milyen igaz az a mondás, hogy a legszebb lányok a tekintetükkel, szemükkel hódítanak, és nem a melleikkel. És ez a gyönyörűség most éppen rám emelte a tekintetét, és haragtól szikrázó szemekkel nézett fel rám. 

"Azonnal hagyd abba!" Ez a szájából olyan természetellenesen hangozott, ugyanis én valamivel kedvesebb hangszínt állítottam volna össze neki. Mondjuk az is igaz lehet, hogy természetes esetben pontosan ugyanolyan a hangja, mint amilyennek én magam képzelem. De még így, dühösen is elkábított engem a szépsége. Ahh, olyan szívesen végigsimítanék a haján! De azt természetesen nem mutattam ki, hogy mi futott át az agyamon pár másodperce. Inkább választottam a jól bevált módot, hisz úgyse fogom már látni őt a való életben soha, csak maximum az álmaimban. Pontosan, a szarkazmust.

"Hm...egy földi lány, és lát bennünket" kezdtem bele.

"Hát persze, hogy látlak benneteket, nem vagyok vak!" szólt teljesen értetlen hangon a mondén lány. Ha tudnád, hogy mik rejtőznek még a te természetes világodon kívül-gondoltam

"Ha tudod, hogy mi a jó neked, akkor olyan hamar eltűnsz innen amilyen hamar csak bírsz!" mondtam neki kissé(vagy nem?) gúnyos hangon.

"Nem megyek!" vágta rá a lány. "Nem hagyhatom, hogy ártatlan embereknek a vérét ontsátok ki. Különben is a barátom már hívta a biztonságiakat." szólt vissza a lány. Rászegeztem a tekintetemet. Milyen barátról beszélt? Netán van egy barátja, akivel ma este nagyon jól szórakoztak, amíg meg nem látott bennünket?-aggodalmaskodtam. De hisz ez nem rád tartozik! Viszont csak kívül ennyit mutattam:

"A rendőrök általában nem izgatják magukat, ha nem találnak holttestet" mondtam kissé szórakozottan a lánynak. Mivel annyira elvette a figyelmünket a lány, semmi másra nem tudtam figyelni, így a démon szinte gyerekjátéknak érezhette, amikor lecsaphatott rám. Na még ez is -gondoltam. Gyorsan le akartam tudni ezt a démonvadászatot, hogy végre megint a lány arcát nézhessem. Úgyhogy oda se figyeltem igazából, hogy mit csinálok, csak annyi maradt meg bennem, hogy fürge mozdulatokkal leterítettem a földre, beledöftem a szeráfpengémet, és az emberi alakja eltűnt. Ekkor felegyenesedtem , és arra lettem figyelmes, amint Izzy a lány karját szorongatja és üvöltött vele. A lány kissé megszeppenve nézett fel rá, ugyanis épp a földön térdelt, vagy valami olyasmi, mivel gondolom elbicsaklott, mikor Izzy utánaeredhetett. 

"Te kis hülye, Jace akár meg is halhatott volna miattad!" Még erősebben szorongatta. Közelebb mentem hozzájuk, és Izzynek jeleztem egy szúrós pillantással, hogy eressze el.

"De nem halt meg." Mondtam ekkor már én E/3-ben beszélve saját magamról.

"Clary, Clary hol vagy?" Egy körülbelül velünk egyidős fiú hangját hallottam valahonnan az ajtó másik oldala felől. Épp akkor nyitott be ez az alak amikor ez a bizonyos Clary feltápászkodott, egy biztonsági őrrel a nyomában.

"Hol vannak azok az alakok Clary?" Kérdezte kissé rémülten ez a srác. Nem tudtam eldönteni, hogy Claryt félti, vagy a saját bőrét. Mindegy is. Clary teljesen döbbent arccal fordult hátra, és nézett ránk. A tekintete ezt sugározta: Nem látják őket?  Rám nézett, mire én elvigyorodtam, és kissé sajnálkozó tekintettel intettem neki. Ő visszafordult a barátjához, és szerintem próbált valamiféle normális magyarázatot kiötleni, vagy...

"Azt hiszem,Simon, csak képzeltem őket. Sajnálom" és ezzel a kidobóra emelte a tekintetét. Az mintha kissé haragosan nézett volna vissza rá. Az hogy lehet, hogy őt nem varázsolta el a lány elbűvölő tekintete? Vagy csak egyszerűen én vagyok ennyire gyenge? -gondoltam kissé meglepetten. A lány haja szállt a levegőben, ahogy elhagyta a helyiséget. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó hirtelen megcsapott az a mennyei illata.

"Ez meleg helyzet volt" Mondta kissé frusztráltan Izzy megtörve a köztünk beállt csendet.

"Hát nem ment olyan simán, mint amennyire gondoltam, hogy a mai este megy majd." értettem vele egyet.

"Ezt el kell mondanunk Hodgenak. Siessünk az Intézetbe." Mondta Alec.

"Mennyetek csak, nekem egy kis sétára van szükségem. Ki kell szellőztetnem a fejem. Majd elmesélitek, hogy mit mondott Hodge." Meg sem várva, hogy beleegyezzenek egyszerűen csak kicaflattam és mentem amerre a lábam vitt, ugyanis az eszem teljesen másfele kezdett el gondolkodni.Szóval Clary. Hm....