Clace 3.fejezet

3.Fejezet

     A Java Jones előtti beszélgetés

Épphogy elraktam a szenzort, mikor Clary dühös pillantásával ajándékozott meg. Ha ennyire haragszik, akkor hogy a fenébe fogom elvinni az Intézetbe?-gondoltam, mert másra már tényleg nem igazán tudtam gondolni. Csevegésbe kezdtem vele, de annyira lefoglalt a látványa, bevallom, nem igazán figyeltem arra, hogy mit is mond nekem. Ami furcsa lehet, mert ha hülyeséget hadováltam volna vissza neki, akkor már csak észrevettem volna, mert már a fejem nem lenne a nyakamon. Épp arról kezdtünk vitába (és igen, kivételesen megértettem a vita tárgyát is), hogy nekem kell-e elrabolnom őt fényes nappal, vagy hajlandó lenne akár eljönni velem, mikor már vagy harmadjára megcsörrent a telefonja, és felajánlottam neki, hogy nyugodtan vegye fel a készüléket. Kérdőn felpillantott rám, majd idegesen matatni kezdett az oldaltáskájában. Elfordult tőlem, hogy jobban tudjon koncentrálni a telefonhívásra,a kezébe vette a telefont, a füléhez emelte, és beleszólt a készülékbe feszült, de ugyanakkor féltő hangon. Mintha lelkiismeret furdalása lenne azzal a személlyel szemben, aki most hívja őt.

-Anya?-szólt bele az ütött-kopott készülékbe. Csak az ideges női hangot hallottam a vonal túlsó végén, de azt nem értettem, hogy mit is mond.

-Anya, ne izgulj, most készültem hazaindulni. Mindjárt otthon vagyok, és megbeszélhetjük a dolgokat....- felelte az anyjának Clary, akármit is mondott neki az. Még hogy készülsz haza? A nagy francokat!! Most velem kell jönnöd. Csak nem képzeled, hogy engedni fogom, hogy a sikeres felkutatásod után hagyni fogom, hogy csak úgy eltűnj a szemem elől!!- dühöngtem legbelül. Nem csak az volt a bajom, hogy előröl kellene kezdenem az egész keresős hadjáratot, hanem az is, hogy kifejezetten szükségem volt a közelségére, a belőle áradó szeretetre, energiára. Nem utolsó sorban még meg is akartam fejetni, hogy ki is lehet Ő valójában. Hiszen Látó, de Árnyvadász viszont nem lehet, mert még a kézfején sincs rajta az a bizonyos rúna, ami mindannyiunkon megtalálható. Arra eszméltem fel a kusza gondolataim közül, hogy Clary telefonjában a susmogást, amit eddig értettem, egy nagyon is hallható hang szakította félbe, mintha valamit leejtettek volna a földre, és összetört volna. Különösnek találtam a dolgot, mert az egyszerű mondiknak az élete nem arról híres, hogy a dolgokat a földhöz csapkodják, miközben  telefonálnak. Az is igaz, hogy azért szoktak túlzásba menni; tudnak egészen idegbetegek is lenni, de nekem ebbe a szituációba sehogy sem illett bele a csapkodás, tördelés. Most már érdeklődve figyeltem a jelenetet, amit magam előtt láthattam, legalábbis az egyik felét a beszélgetésnek láttam, hallottam.

-Anya, Anya, jól vagy?- kiáltott bele a készülékbe Clary meglepetésemre. Mi történhetett, hogy ekkora baj van. Amikor megláttam Claryt ma a kávézóban, akkor nem tűnt ennyire idegesnek, mint most, ahogy a készüléket már majdnem összeroppantotta, annyira szorította. Kis szünet után Clary ismét beleszólt a telefonjába.

-Anya, ki talált meg téged?? Anya, hívtad a rendőrséget?-ismét hangos puffanás hallatszott, majd mintha Clary anyja hangosan szívta volna be a levegőjét, és utána még elmondta az utolsó mondatát, mert többet már nem tudott volna mondani. Megszakadt a vonal. Ideges lettem én is. Féltettem ezt a lányt, még így is, hogy alig ismerem őt egy fél napja. Személyesen.

-Clary, mi történt? Mi a baj?- próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomba. Ha már Ő tiszta ideg, akkor már én legyek valamennyire nyugodt. Legalábbis ezt mutattam kívül. Ő viszont rám se hederített. Megint tárcsázta a telefont, majd mivel nem vette fel neki senki, hagyta hogy kicsöngjön a készüléken az utolsó csöngés is. Annyira remegett a keze, hogy amikor megint megpróbálta használni a telefont, akkor az kiesett az aprócska kezei közül. Nem csodálom, hisz tiszta ideg. A telefon totál káros lett, ahogy találkozott a kemény brooklyni betonnal. Clary még megpróbálta megmenteni, ezért lehajolt, és felvette a készüléket, de mikor megállapította, hogy semmi esély arra, hogy megjavuljon a telefon, ezért könnyekkel a szemében a földhöz csapta a telefont. Nem bírtam ezt tovább nézni, ahogy ott guggol a volt telefon felett, és hullatja a könnyeit.

-Hagyd ezt abba! Történt valami?- kérdeztem miközben felrántottam a földről a csuklójánál fogva. Az Angyalra, milyen könnyű ez a lány!! csodálkoztam el, kissé elkalandozva a gondolataimmal. Meglátta a szenzoromat az ingzsebemben, és kirántotta a helyéről, nyilván azzal a hittel, hogy az egy telefon. Meg sem próbáltam tőle visszaszerezni. Egyik ok, hogy úgysem tudja majd használni, és rá kell majd jönnie, hogy az nem egy mobil; a másik ok pedig, hogy tapasztalatból tudom, hogy ha egy nő, vagyis jelen esetben egy lány feldühödik, akkor nem szabad az útjába állni, hagyni kell, hogy maguktól ellazuljanak, meglássák a dolgok közötti összefüggéseket.

-Fel kell hívnom a rendőrséget! Ezzel az izével pedig nem megyek sokra...-fújtatott. Még szórakoztató is lehetett volna, ha nem a veszélyéről van szó, vagy bármi másról, ami miatt idegeskedhetnék. 

-Előbb mond el, hogy mi a baj. Én tudok neked segíteni- feleltem határozottan, miközben nem engedtem, hogy a csuklóját kiszedje az erősen szorított markomból. Legnagyobb döbbenetemre Clary erre a két mondatomra egyáltalán nem úgy reagált ahogyan az elvárható lett volna. Mielőtt értelmezhettem volna, hogy mit is akar tenni, azelőtt az arcomba kapott a körmeivel, ami hála az egeknek a sajátja volt, és nem egy éles műköröm, majd a néhány másodpercnyi döbbenetemet kihasználva kitépte a kezét az enyémből, és rohanni kezdett a Hetedik sugárút felé. Mentem volna utána, de hívott a kötelesség, ugyanis azok a jelek amiket fogtam azelőtt, mielőtt vitába szálltam volna Claryvel, felerősödtek, és közelebbről érzékeltem őket, mint az előbb...