Clace 3.fejezet

3.Fejezet

     A Java Jones előtti beszélgetés

Épphogy elraktam a szenzort, mikor Clary dühös pillantásával ajándékozott meg. Ha ennyire haragszik, akkor hogy a fenébe fogom elvinni az Intézetbe?-gondoltam, mert másra már tényleg nem igazán tudtam gondolni. Csevegésbe kezdtem vele, de annyira lefoglalt a látványa, bevallom, nem igazán figyeltem arra, hogy mit is mond nekem. Ami furcsa lehet, mert ha hülyeséget hadováltam volna vissza neki, akkor már csak észrevettem volna, mert már a fejem nem lenne a nyakamon. Épp arról kezdtünk vitába (és igen, kivételesen megértettem a vita tárgyát is), hogy nekem kell-e elrabolnom őt fényes nappal, vagy hajlandó lenne akár eljönni velem, mikor már vagy harmadjára megcsörrent a telefonja, és felajánlottam neki, hogy nyugodtan vegye fel a készüléket. Kérdőn felpillantott rám, majd idegesen matatni kezdett az oldaltáskájában. Elfordult tőlem, hogy jobban tudjon koncentrálni a telefonhívásra,a kezébe vette a telefont, a füléhez emelte, és beleszólt a készülékbe feszült, de ugyanakkor féltő hangon. Mintha lelkiismeret furdalása lenne azzal a személlyel szemben, aki most hívja őt.

-Anya?-szólt bele az ütött-kopott készülékbe. Csak az ideges női hangot hallottam a vonal túlsó végén, de azt nem értettem, hogy mit is mond.

-Anya, ne izgulj, most készültem hazaindulni. Mindjárt otthon vagyok, és megbeszélhetjük a dolgokat....- felelte az anyjának Clary, akármit is mondott neki az. Még hogy készülsz haza? A nagy francokat!! Most velem kell jönnöd. Csak nem képzeled, hogy engedni fogom, hogy a sikeres felkutatásod után hagyni fogom, hogy csak úgy eltűnj a szemem elől!!- dühöngtem legbelül. Nem csak az volt a bajom, hogy előröl kellene kezdenem az egész keresős hadjáratot, hanem az is, hogy kifejezetten szükségem volt a közelségére, a belőle áradó szeretetre, energiára. Nem utolsó sorban még meg is akartam fejetni, hogy ki is lehet Ő valójában. Hiszen Látó, de Árnyvadász viszont nem lehet, mert még a kézfején sincs rajta az a bizonyos rúna, ami mindannyiunkon megtalálható. Arra eszméltem fel a kusza gondolataim közül, hogy Clary telefonjában a susmogást, amit eddig értettem, egy nagyon is hallható hang szakította félbe, mintha valamit leejtettek volna a földre, és összetört volna. Különösnek találtam a dolgot, mert az egyszerű mondiknak az élete nem arról híres, hogy a dolgokat a földhöz csapkodják, miközben  telefonálnak. Az is igaz, hogy azért szoktak túlzásba menni; tudnak egészen idegbetegek is lenni, de nekem ebbe a szituációba sehogy sem illett bele a csapkodás, tördelés. Most már érdeklődve figyeltem a jelenetet, amit magam előtt láthattam, legalábbis az egyik felét a beszélgetésnek láttam, hallottam.

-Anya, Anya, jól vagy?- kiáltott bele a készülékbe Clary meglepetésemre. Mi történhetett, hogy ekkora baj van. Amikor megláttam Claryt ma a kávézóban, akkor nem tűnt ennyire idegesnek, mint most, ahogy a készüléket már majdnem összeroppantotta, annyira szorította. Kis szünet után Clary ismét beleszólt a telefonjába.

-Anya, ki talált meg téged?? Anya, hívtad a rendőrséget?-ismét hangos puffanás hallatszott, majd mintha Clary anyja hangosan szívta volna be a levegőjét, és utána még elmondta az utolsó mondatát, mert többet már nem tudott volna mondani. Megszakadt a vonal. Ideges lettem én is. Féltettem ezt a lányt, még így is, hogy alig ismerem őt egy fél napja. Személyesen.

-Clary, mi történt? Mi a baj?- próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomba. Ha már Ő tiszta ideg, akkor már én legyek valamennyire nyugodt. Legalábbis ezt mutattam kívül. Ő viszont rám se hederített. Megint tárcsázta a telefont, majd mivel nem vette fel neki senki, hagyta hogy kicsöngjön a készüléken az utolsó csöngés is. Annyira remegett a keze, hogy amikor megint megpróbálta használni a telefont, akkor az kiesett az aprócska kezei közül. Nem csodálom, hisz tiszta ideg. A telefon totál káros lett, ahogy találkozott a kemény brooklyni betonnal. Clary még megpróbálta megmenteni, ezért lehajolt, és felvette a készüléket, de mikor megállapította, hogy semmi esély arra, hogy megjavuljon a telefon, ezért könnyekkel a szemében a földhöz csapta a telefont. Nem bírtam ezt tovább nézni, ahogy ott guggol a volt telefon felett, és hullatja a könnyeit.

-Hagyd ezt abba! Történt valami?- kérdeztem miközben felrántottam a földről a csuklójánál fogva. Az Angyalra, milyen könnyű ez a lány!! csodálkoztam el, kissé elkalandozva a gondolataimmal. Meglátta a szenzoromat az ingzsebemben, és kirántotta a helyéről, nyilván azzal a hittel, hogy az egy telefon. Meg sem próbáltam tőle visszaszerezni. Egyik ok, hogy úgysem tudja majd használni, és rá kell majd jönnie, hogy az nem egy mobil; a másik ok pedig, hogy tapasztalatból tudom, hogy ha egy nő, vagyis jelen esetben egy lány feldühödik, akkor nem szabad az útjába állni, hagyni kell, hogy maguktól ellazuljanak, meglássák a dolgok közötti összefüggéseket.

-Fel kell hívnom a rendőrséget! Ezzel az izével pedig nem megyek sokra...-fújtatott. Még szórakoztató is lehetett volna, ha nem a veszélyéről van szó, vagy bármi másról, ami miatt idegeskedhetnék. 

-Előbb mond el, hogy mi a baj. Én tudok neked segíteni- feleltem határozottan, miközben nem engedtem, hogy a csuklóját kiszedje az erősen szorított markomból. Legnagyobb döbbenetemre Clary erre a két mondatomra egyáltalán nem úgy reagált ahogyan az elvárható lett volna. Mielőtt értelmezhettem volna, hogy mit is akar tenni, azelőtt az arcomba kapott a körmeivel, ami hála az egeknek a sajátja volt, és nem egy éles műköröm, majd a néhány másodpercnyi döbbenetemet kihasználva kitépte a kezét az enyémből, és rohanni kezdett a Hetedik sugárút felé. Mentem volna utána, de hívott a kötelesség, ugyanis azok a jelek amiket fogtam azelőtt, mielőtt vitába szálltam volna Claryvel, felerősödtek, és közelebbről érzékeltem őket, mint az előbb...  

Clace 2.fejezet

2.Fejezet

A kávézó

Clary... Clary... Clary... Máson sem jártattam azt a hülye eszemet, mint azon a furcsa emberlányon. Pedig javamra szóljon, hogy mindenhogy próbáltam kiverni a fejemből. Ahogy jártam az utcákat, ha egy démonba botlottam máris kivégeztem(szóval próbáltam olyan helyekre kerülni, ahol beléjük botolhatok).Miután a legnagyobb bánatomra nem sok démonterületet találtam, ezért úgy gondoltam, hogy elmegyek az Intézet edzőtermébe, és majd ott kicsit lecsillapítom magam. Ez be is jött, egy-két óra hosszára le bírtam nyugtatni magam, és semmivel sem foglalkoztam. De mivel egyszerűen belevéste magát belém ez a mondilány, egyszerűen nem bírtam magam tovább lefoglalni. Így arra jutottam, hogy az edzőterem tetején lévő egyik gerendára másztam fel, és ott a gondolataimba vetettem magam. Clary... Az isten szerelmére Jace, ez egyszerűen nem lehet, hogy egy közönséges mondén lány csak úgy az ujjai közé csavart... Az Angyalra, de hisz saját magamnak  mondok ellen. Még hogy közönséges? Ő a legnagyszerűbb lány akivel valaha találkoztam. Nagyon érdekesnek találtam őt, mert úgy éreztem, hogy a pillantásával akár a szívemig is tudna hatolni. Ha közelebbről megismerhetném biztos, hogy még jobban megfigyelném őt. És ezért éreztem magam nagyszerűen ,mikor Hodge azt mondta nekem, hogy meg kell keresnem őt, és ide kell hoznom őt az Intézetbe. Tudom, hogy ez furcsának tűnik, hiszen életemben egyetlen egyszer láttam még csak őt úgy igaziból. De engem már az álmaimban meghódított ez a különleges emberlány, aki lát minket. Ezekért is gondolom őt különlegesnek, hiszen többször Látóként jelent meg az álmaimban, ráadásul múlt éjjel személyesen is találkozhattam vele. Már csak azt kéne kiderítenem, hogy most hol lehet. Arra gondoltam, hogy elmegyek arra a környékre Brooklynba, ahol az álmaimban láttam őt. A mai nap délutánja elég meleg volt, főleg ilyen fekete cuccban, mint amiben én voltam. Több órája az utcákat kutattam , és már csalódottan fel akartam adni, mikor a szemközti járdán egy vörös foltot véltem felfedezni. Csak legyen ő, csak legyen ő-imádkoztam. Lábujjhegyre emelkedtem, hogy még jobban láthassam, ahogy ez a valaki bemegy egy kávézóba. Úgy gondoltam, hogy megéri bemennem, hisz meg van rá az esély, hogy ő lesz az. Ahogy átértem az út túloldalára, már éreztem, hogy ő lesz az, mert egyszerűen vonzott a közelsége, ő maga vonzott. Mivel az emberek nem láthattak engem, hála a rúnáknak, ezért egyszerűen találhattam magamnak helyet a zsúfolt kávézóban. Épp akkor ültem le, mikor Simon, vagy ki, átfurakodott a tömegen, hogy szerezzen maguknak kávét, így egyedül hagyva Claryt. Hát ez állandóan körülötte van, vagy mi? Épp azon gondolkodtam, hogy mivel hívhatnám fel a figyelmemet Claryre, mikor egy lány közvetlen mellette lévő asztaltól odahajolt hozzá. Kíváncsian felfigyeltem, hogy mégis mit akarhat az a lány. Ha jól értettem valami olyasmit kérdezett tőle, hogy Simon a barátja-e. Erre Clary fura fejet vágva azt válaszolta, hogy nem, mert Simon a legjobb barátja. Erre azt kérdezte a másik, hogy azért nem meleg Simon. Jó ég, gondoltam magamban. Még hogy meleg! Süt róla, hogy bele van zúgva Clarybe. Ezek után Simon is visszatért a gőzölgő poharakkal a kezében, és Clary egy hálás mosollyal ajándékozta meg. Elmondta neki, hogy az a másik lány érdeklődött Simon után, mire Simon lerázta a mondi lányt annyival, hogy ő is pont a szerelmi életéről akart vele beszélni, csak más témában. Clary kicsit furán nézett rá, de megmaradt az érdeklődő tekintete is. Kezdődik a műsor!! -gondoltam. Simon bele is vágott, hogy neki más valaki tetszik, és nem az a lány , aki az előbb érdeklődött utána. Erre Clary megkérdezte tőle, hogy de azért nem vagy meleg?, erre Simon elvörösödött, és rávágta, hogy nem. Épp kinyögte volna, hogy valójában ki is tetszik neki, mikor egy gonosz kuncogással közbevágtam. Senki nem figyelt fel rám, ugye nem is tudott volna, hisz nem láthat engem senki, csak a kiszemeltem. Ez az illető nagyon is hallotta, mert hátrafordult, és a nagy zöld szemeivel a kávézót kezdte mustrálni. A szívverésem egyre hangosabb, és gyorsabb lett, ahogy a tekintete egyre közeledett felém. Hirtelen észre vett engem és a tekintete az arcomat kezdte mustrálni. Kis csodálkozás tükröződött a szemében, de nem tűnt meglepettnek, mintha számított volna rám. Ajándékoztam neki egy vigyort, és integettem neki, arra célozva , hogy örülnék neki, ha kijönne velem egy pillanatra. Meg sem várva a reakcióját  felpattantam a székről, és végre elhagytam azt a zsúfolt teret. A benti előadóvers enyhén szólva is idegesített, mert az a srác aki éppen verselt, nem volt túlságosan tehetségesnek mondható.Kimentem az utcára, és befordultam a legközelebbi sikátorba. Pár pillanat múlva Clary jelent meg dühös kifejezéssel az arcán, éppen mikor a szenzort húztam elő a zsebemből. Halvány démonjeleket érzékeltem nem messze, talán hatszáz méternyire innen.

Clace fanficon

Arra gondoltam, hogy egy kicsit mesélek erről a Clary/Jace írásomról. Az egészet a Csontváros elejétől kezdve írom, méghozzá Jace szemszögéből, amit nagyon élvezek. Azért döntöttem emellett, mert kíváncsi voltam, hogy ugyan Jace mit gondolhatott az első találkozásról, vagy magáról Claryről, amikor először megpillantotta őt a való életben. Már a második fejezetem is megvan, sőt fejben már a harmadik is, de azt még nem írtam le. Azt viszont még nem döntöttem el, hogy az egész az alaptörténet szerint folytatódjon, vagy én írjam meg a kibontakozó szerelmüket. Ha viszont nem az alap szerint írom meg, akkor lehet, hogy Clary szemszög is lesz benne, hogy tudjuk pontosan, hogy a főszereplőink a való életben mit is éreznek egymás iránt.
A jövőre nézve nem csak Clace fanfictiont terveztem. Gondoltam Malecre, Sizzyre is, sőt más könyvekből is szeretnék majd írni egy-két rövidebb sztorit, amik csak egyetlen egy fejezetből fognak állni. Ezek a dolgok állandóan a hangulatomtól fognak függeni.
Ha valakinek külön kérése lenne egy adott könyv/szereplő(k) iránt, akkor nyugodt szívvel kérjen bárki tőlem ficönöket, mert ha tudom mindenképpen teljesíteni fogom a kívánságokat.
Az első napomra nézve Jó Éjszakát kívánok minden kedves olvasónak!

Clace fanfiction 1.fejezet

A Pandemonium Klub

Jace Wayland vagyok. 17 éves. Árnyvadász. Minden legalább egy kicsit is ízléses lány álma. Zongorázok, több különböző nyelven beszélek anyanyelvi szinten, mondhatni hogy egész művelt vagyok a magam módján. Viszont árva. Az anyámat a születésemkor elveszítettem, így hát az apám kezdett felnevelni engem ebbe a komor világba. 10 éves koromban az apámat meggyilkolták. De(!) legalább elképesztően dögös és tehetséges vagyok. Ironikus, mi?

Ez az amit az embereknek megmutatok magamból. Csak semmi érzelem. Még a nevelőcsaládomnak se mutatom ki igazán az érzelmeimet. Nem az ő hibájuk, én ilyen vagyok, így kell engem elfogadni. Ők próbálják elfeledtetni velem a múltamat, de hát azt még sem könnyen felejti el az ember fia, ha a saját apját a szeme láttára ölik meg. Azóta arra adtam fel az életemet, hogy az összes szerencsétlen démont megölöm, aki csak a szemem elé mer kerülni. Pluszba a mondénokat is meg kell védenünk a nem emberi világtól (a mi világunktól, ami kicsit sem az a leányálom, mint az ő tudatlan világuk). Arra esküdtem fel hű árnyvadász révén, hogy bármiféle veszélytől megvédem az én fajtámat és a mondénokat is. Az én generációmban, minden szerénység nélkül kifejezhetem, én vagyok a legkiemelkedőbb tehetség. Mondjuk azt is meg kell említenem, hogy azért nem is vagyunk olyan sokan mint a mondének, mivel közéjük vagyunk beépülve, csak más szokásokat ápolunk, mások a hagyományaink. A nevelőcsaládommal a New York-i intézetben élünk, habár mindannyian idrisiek vagyunk. Az intézetet Hodge vezeti Maryse és Robert segítségével( akik a nevelőanyám és apám). Nekik van három gyermekük; Alec (Alexander) a legidősebb, és egyben az én parabatai-m is; Izzy (Isabelle) az egyedüli lány, a középső; és Max, aki 10 éves, szemüveges, és egyszerűen imád olvasni. Szeretem őket, de nekem akkor is csak a második, nevelőcsaládod fogják jelenteni.

A két idősebb mostohatestvéremmel el kell mennünk a szokásos démonölő körútra, ha fogalmazhatok így. A mai napra úgy döntöttünk, hogy a Pandemoniumba megyünk el, mivel itt már egész régen voltunk, és akkor több démonba botlottunk. Plusz több pletykát hallottunk Valentine Morgernsternnel kapcsolatosan is, hogy itt van a városban. Ezek az infók alapján érdemes volt ellátogatnunk a klubba, és most így visszatekintve nagyon jó , hogy elmentünk. A hátsó ajtón át beszöktünk az őrült,bulizó mondénok közé. Nem volt nehéz dolgunk, csak egy kis rúna itt, és egy kis rúna ott és máris bent voltunk New York egyik leghíresebb és egyben legmenőbb helyén is. Az klub ugyanazokat az érzelmeket váltotta ki belőlem, mint általában ha itt járunk: unalmat, démongyilkolászásra  való hajlamom felerősödését, és egy csipetnyi kíváncsiságot is. A terv ugyanaz, mint ami minden alkalommal elő szokott jönni. Izzy becsalogatja az emberbőrbe bújt démonokat egy eldugott szertár-szerűségbe, amit azért tud megtenni, mert tényleg kiemelkedően csinos egy egyéniség még az én szememmel nézve is, bár nem az esetem. Miután becsalogatta a horogra akadt démont mi is színre lépünk Aleckel és egyszerűen megtudjuk tőle amit akarunk, majd megöljük az áldozatunkat. Ma este már legalább hatot becserkésztünk, mikor Izzy azzal jött, hogy szemet vetett egy kék hajú emberdémonra. Én benne voltam a buliban , mondván kell egy kis változatosság is, meg aztán ő is terjesztette a pletykákat. Isabelle elkezdte becserkészni a démont, és még ha valaki észre is vette volna őt a nagy tömegben, és a hangos zene miatt, úgyis csak a szokásos szobára menő dologra gondolhatnak. Úgy öt méter távolságból mi is elkezdtük őket követni, és belopóztunk mögöttük a nagynak éppen nem nevezhető szertárba(mondjuk a célnak éppen megfelelt ez a szobácska).És akkor Izzy elkezdte a már unalmas forgatókönyv szerinti szerepünket.

"Hogy hívnak?" kérdezte a démon, még Izzy szépségének varázsa alatt állva.

"Isabelle." Izzy még most is kacérkodott vele. Be kell vallani jól csinálta a rá osztott munkáját.

"Szép név." A démon már be is fejezte volna a maga részéről az udvariaskodást. Gyorsan megindult Izzy felé, mint aki most akarja becserkészni a ma esti zsákmányát. Ha! Ha tudná, hogy ma este nem a csinos lányra osztották ki a zsákmány szerepét, hanem pontosan, hogy rá. Ahogy közelebb érve meglátta Isabelle csuklóján a rúnákat földbe gyökerezett a lába. Mondjuk nem csodálkozom rajta, mivel pár másodperc alatt átsuhanhatott a fején, hogy most pontosan ki is a ma esti áldozat?! Úgy bizony démonocskám, bizony, hogy te vagy az! Amíg a démon nem kicsit ledöbbent, addig Izzy sem tétlenkedett. Szélsebesen előhúzta az aranykorbácsát, ami a legkedvesebb fegyvere volt(nem állnék ki vele szembe fegyver nélkül, ha az az izé nála van, az tuti), és lesújtott vele. A démon bokája köré láncolódott a fegyver és egy könnyed rántás kíséretével simán a földre húzta az áldozatunkat. Ezeken a jeleneteken általában jókat szoktunk derülni, mert egy kicsit viccesen néz ki, mikor egy törékenynek látszó lány, minden erőfeszítés nélkül a földre csapja az áldozatait. Mivel már a démon felismerte a csapdába ejtőjét, így mi is nyugodt szívvel elősétálhatunk a rejtekhelyünkről. Ilyenkor nem szoktam elsiettetni a dolgokat, mondván minél jobban felidegesítette magát az áldozat, én  személy szerint annál jobban élvezhetem az egész helyzetet iróniáját, hiszen nem pont ő akarta a húgomat lépre csalni? Jaj, dehogynem!

"A tietek srácok" kiáltott oda nekünk Iz. Mi odamentünk a démonhoz és először is egy betonoszlopnak löktük, majd odakötöttük , nehogy már le akarjon lépni a mi kis összejövetelünkről.! Megkerültem az oszlopot, hogy szembe kerülhessek vele, leguggoltam elé, és egy egyszerű kérdést szegeztem neki.

"Szóval" kezdtem "vannak veled többen is?" Mire teljesen értetlennek szánt képpel nézett rám:

"Többen?" Tudakolta színlelt megdöbbenéssel a hangjában. Még jó, hogy én már nem dőlök be ilyen kis trükköknek.

"Na ne akarjál engem teljesen idiótának nézni!" Ez a kis rohadék azt hiszi, hogy csak úgy szórakozhat velünk? "Tudod jól, hogy mi vagyok." Éppen tettem még volna egy szarkasztikus megjegyzést is, amihez (lássuk be) nagyon jól értek, mikor mintha valami zajfélét hallottam volna a raktár koromsötét bejárata felől. De hisz az lehetetlen, ezt te is nagyon jól tudod Wayland! -gondoltam. Már nem is érdekelt a dolog, annál inkább az alakváltó démonunk.

"Árnyvadász..." úgy köpte ki a szót a démon, mintha megégette volna a nyelvét mialatt kiejtette. Egy félelmetes vigyor terült szét az arcomon. Az Angyalra, milyen ironikus is az élet!- ezzel a gondolattal akartam a démon testébe döfni a szeráfpengémet, mikor egy gyenge, de bátor hang kiáltott fel nem túl messze a hátam mögül. Megpördültem a sarkamon a tengelyem körül és a döbbenetemben még a szeráfpengémet is elejtettem. De azon döbbentem meg a legjobban, hogy valaki (egy mondén) keresztezi az utamat, hanem annál inkább azon, hogy ki az a valaki. Mert, hogy én ezt az illetőt nagyon is ismertem. Egy pillanat töredékéig csodálkozással keveredő bámulattal, netán csodálattal(?) néztem rá a mondén lányra az álmaimból. Igen, ugyanis ő volt az a lány akiről már egy ideje szokásommá vált álmodni, hogy ő csak egy hétköznapi ember, mégis lát minket.!! Most a skarlátvörös haja az arcába hullott, ahogy egy kissé előre hajtott a fejét. Nagy, ragyogó zöld szemeit rám szegezte. Ha nem láttam volna már ezt az arcot az álmaimban, és gondolataimban már legalább ezerszer, biztos, hogy az én legnagyobb meglepetésemre döbbenten, az is lehet, hogy tátott szájjal bámultam volna le rá. Ugyanis ez a kis, madárcsontozatú vörös ciklon egyszerűen gyönyörű volt. Ami a legjobban tetszett benne az a természetesség volt, meg az, hogy ő maga nem is tudott róla, hogy mennyire elbűvölő. A hatalmas, zöld tekintetében látszott az értelem, az ártatlanság, gyöngédség, de egyaránt a bátorság, a félelmet nem ismerő jóakarat is. Milyen igaz az a mondás, hogy a legszebb lányok a tekintetükkel, szemükkel hódítanak, és nem a melleikkel. És ez a gyönyörűség most éppen rám emelte a tekintetét, és haragtól szikrázó szemekkel nézett fel rám. 

"Azonnal hagyd abba!" Ez a szájából olyan természetellenesen hangozott, ugyanis én valamivel kedvesebb hangszínt állítottam volna össze neki. Mondjuk az is igaz lehet, hogy természetes esetben pontosan ugyanolyan a hangja, mint amilyennek én magam képzelem. De még így, dühösen is elkábított engem a szépsége. Ahh, olyan szívesen végigsimítanék a haján! De azt természetesen nem mutattam ki, hogy mi futott át az agyamon pár másodperce. Inkább választottam a jól bevált módot, hisz úgyse fogom már látni őt a való életben soha, csak maximum az álmaimban. Pontosan, a szarkazmust.

"Hm...egy földi lány, és lát bennünket" kezdtem bele.

"Hát persze, hogy látlak benneteket, nem vagyok vak!" szólt teljesen értetlen hangon a mondén lány. Ha tudnád, hogy mik rejtőznek még a te természetes világodon kívül-gondoltam

"Ha tudod, hogy mi a jó neked, akkor olyan hamar eltűnsz innen amilyen hamar csak bírsz!" mondtam neki kissé(vagy nem?) gúnyos hangon.

"Nem megyek!" vágta rá a lány. "Nem hagyhatom, hogy ártatlan embereknek a vérét ontsátok ki. Különben is a barátom már hívta a biztonságiakat." szólt vissza a lány. Rászegeztem a tekintetemet. Milyen barátról beszélt? Netán van egy barátja, akivel ma este nagyon jól szórakoztak, amíg meg nem látott bennünket?-aggodalmaskodtam. De hisz ez nem rád tartozik! Viszont csak kívül ennyit mutattam:

"A rendőrök általában nem izgatják magukat, ha nem találnak holttestet" mondtam kissé szórakozottan a lánynak. Mivel annyira elvette a figyelmünket a lány, semmi másra nem tudtam figyelni, így a démon szinte gyerekjátéknak érezhette, amikor lecsaphatott rám. Na még ez is -gondoltam. Gyorsan le akartam tudni ezt a démonvadászatot, hogy végre megint a lány arcát nézhessem. Úgyhogy oda se figyeltem igazából, hogy mit csinálok, csak annyi maradt meg bennem, hogy fürge mozdulatokkal leterítettem a földre, beledöftem a szeráfpengémet, és az emberi alakja eltűnt. Ekkor felegyenesedtem , és arra lettem figyelmes, amint Izzy a lány karját szorongatja és üvöltött vele. A lány kissé megszeppenve nézett fel rá, ugyanis épp a földön térdelt, vagy valami olyasmi, mivel gondolom elbicsaklott, mikor Izzy utánaeredhetett. 

"Te kis hülye, Jace akár meg is halhatott volna miattad!" Még erősebben szorongatta. Közelebb mentem hozzájuk, és Izzynek jeleztem egy szúrós pillantással, hogy eressze el.

"De nem halt meg." Mondtam ekkor már én E/3-ben beszélve saját magamról.

"Clary, Clary hol vagy?" Egy körülbelül velünk egyidős fiú hangját hallottam valahonnan az ajtó másik oldala felől. Épp akkor nyitott be ez az alak amikor ez a bizonyos Clary feltápászkodott, egy biztonsági őrrel a nyomában.

"Hol vannak azok az alakok Clary?" Kérdezte kissé rémülten ez a srác. Nem tudtam eldönteni, hogy Claryt félti, vagy a saját bőrét. Mindegy is. Clary teljesen döbbent arccal fordult hátra, és nézett ránk. A tekintete ezt sugározta: Nem látják őket?  Rám nézett, mire én elvigyorodtam, és kissé sajnálkozó tekintettel intettem neki. Ő visszafordult a barátjához, és szerintem próbált valamiféle normális magyarázatot kiötleni, vagy...

"Azt hiszem,Simon, csak képzeltem őket. Sajnálom" és ezzel a kidobóra emelte a tekintetét. Az mintha kissé haragosan nézett volna vissza rá. Az hogy lehet, hogy őt nem varázsolta el a lány elbűvölő tekintete? Vagy csak egyszerűen én vagyok ennyire gyenge? -gondoltam kissé meglepetten. A lány haja szállt a levegőben, ahogy elhagyta a helyiséget. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó hirtelen megcsapott az a mennyei illata.

"Ez meleg helyzet volt" Mondta kissé frusztráltan Izzy megtörve a köztünk beállt csendet.

"Hát nem ment olyan simán, mint amennyire gondoltam, hogy a mai este megy majd." értettem vele egyet.

"Ezt el kell mondanunk Hodgenak. Siessünk az Intézetbe." Mondta Alec.

"Mennyetek csak, nekem egy kis sétára van szükségem. Ki kell szellőztetnem a fejem. Majd elmesélitek, hogy mit mondott Hodge." Meg sem várva, hogy beleegyezzenek egyszerűen csak kicaflattam és mentem amerre a lábam vitt, ugyanis az eszem teljesen másfele kezdett el gondolkodni.Szóval Clary. Hm....

Wessa fanfiction

Will's POV

                                           A férfiruha

Henry épp az egyik szerkezetét mutatta be nekünk, ami az Összezavaró névre hallgatott, mikor valaki belépett mögöttem a szobába. Először rá se hederítettem mikor megláttam a férficsizmát, de véletlenül a szemem a térde felé siklott, hogy ki is ez az illető valójában. Tess. Tetőtől talpig végigmértem. És csak annyit mondhattam, hogy mint mindig, most is káprázatosan nézett ki. A férfiruhában pont az ellenkező testrészeit vehettük jobban figyelemre, mint a nőiben. Szokatlan volt őt így látni. Mintha valamilyen személyes pillanatába csöppentem volna bele. A tökéletes combjának és csípőjének a vonalát is megengedte látni a ruha. Az ingben a mellkasa is nagyon domborodott, és a dereka csinosan ívelt formáját is követte az ing felett lévő mellény anyaga. Többször kellene a nőknek ilyen ruhában járniuk.! Aztán az arcára helyeztem a tekintetemet, amit kicsit szégyenlősnek éreztem, mintha meztelennek érezné magát. Bárcsak elmondhattam volna neki, hogy ne szégyellje magát, mert egyszerűen úgy ahogy van tökéletes.A sötétbarna haja kecses hullámokban hullott a vállára, érintve a szép arcát is. Még jó, hogy a többiek is ott voltak a szobában, mert ha csak kettesben találkozom vele, biztos, hogy nem bírtam volna állni a kísértésnek. De persze semmi ilyet nem is ejthettem ki a számon, mert akkor rájöttek volna, hogy szeretem őt, és még valamilyen módon az átok is beteljesedett volna. Ez volt a legnagyobb bajom, hogy nem mondhattam el neki, hogy nekem ő a legfontosabb emberen a világon, hogy szerelmes vagyok belé, hogy ha ő nem lenne itt akkor meg se próbálnám felkeresni a démont, hogy csak miatta próbálom megtörni az átkot, mert ő adta nekem a legtöbb érvet, még ha nem is direkt. Már attól ellágyulok, ha csak egy pillanatra is, de rám néz. Azoknak a nagy, szürke szemeknek egy épeszű ember se tudna ellenállni, én mondom.! Édes Istenem, hogy lehet valaki ennyire reménytelenül szerelmes?!? Ami a legrosszabb az egészben még az előbb elmondott bajaim mellett, hogy meg kellett gyűlöltetnem magam vele. Márpedig ezt muszáj volt megtennem, nehogy megszeressen engem, már akár egy barátot is. Mondjuk még így is voltak olyan pillanatok, hogy nagyon kicsin múlott, hogy elmondjam neki az átok dolgot. De valaki mindig közbelépett, és én csak hálás lehetek nekik, még ha azokban a pillanatokban legszívesebben rájuk üvöltöttem volna, hogy menjenek már el onnan, mert éppen az igazat szeretném elmondani az én életem szerelmének....

Ez az első igazi Wessa fanficem. Ne lepődjön meg senki, ha egy másik oldalon is meglátja éppen ezt, mert az az oldal is az enyém. Remélem élvezni fogjátok a Clockwork Prince közben lévő rövidke jelenetemet, aminek a középpontjában William Herondale és Theresa (Tessa) Gray áll.

Az első bejegyzésem

Sziasztok! Ez az új blogom, és meg kell vallanom, hogy nagyon, de nagyon izgatott vagyok!  Az oldal címéből ki lehet találni, hogy itt főleg a fanficeknek lesz szerepe. Általában a könyvek szereplőiről fogok írni, mert nekem a könyvek jelentik a szórakozást.
Bővebben magamról: Én egy átlagos, szerény lány vagyok, aki gimnáziumba jár, méghozzá Gyöngyösre.